Gyermekként megigézett mindig a hó zuhogása,
Fénytelen, lombtalan erdők szürke sötétjét oldja,
Hópuha hópihe habbal díszít ilyenkor a felhő
Fénytelen, lombtalan erdők szürke sötétjét oldja,
Hópuha hópihe habbal díszít ilyenkor a felhő
S lám most is belefájdul, szívemet nyomja az emlék,
Mert hisz az ember lélek, s gyermeki vágya nem oszlik,
Akkor sem, ha a teste, s benne a félelem felnő
Mert hisz az ember lélek, s gyermeki vágya nem oszlik,
Akkor sem, ha a teste, s benne a félelem felnő
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése